IDŐZAVARBAN

Lauri az ágyon feküdt, s behunyt szemmel hallgatta a csöndet. Nyugalmát mégis megzavarta az óra csörgése. Bágyadtan ült fel, két kézzel megdörzsölte a szemét. Kiment, főzött magának egy kávét. Míg a méregerős lötty lecsöpögött a gépből, elment zuhanyozni. Miután felöltözött, a konyhában a csésze kávé mellé bekapta a tegnap esti pizza maradékát. Fogta a kulcsát és a bringáját, elindult a stúdióba. Sok munka várt rájuk, mert meg kellett tervezniük az új koncertkörút helyszíneit, és a két új klippel kapcsolatban is volt megbeszélnivalójuk. Még nem volt meg azok forgatási időpontja, a szereplők válogatása sem zajlott le. Ez utóbbit mindannyian nagyon komolyan vették, hiszen a történet és a zene szempontjából rendkívül fontos, hogy a nézőt lekösse a kisfilm. Ne csak egy átlagos videó legyen, hanem valami filmszerű. Egész nap ezen vitatkoztak az együttes tagjai, volt néhány pont a listán, amiben nem igazán értettek egyet. Ezért a fiú este fáradtan ért haza, nem volt semmi kedve a haverjaival szórakozni. Ritka alkalom volt ez, de néha előfordult. Lezuhanyozott és ledőlt az ágyra. A feje zsongott a sok ötlettől, végül úgy döntött, azt veti majd fel, amire még holnap is emlékezni fog.

Rövidesen mély álomba zuhant.

Lauri az ágyon feküdt, s behunyt szemmel hallgatta a csöndet. Nyugalmát mégis
megzavarta az ajtó felől hallatszódó hangos kopogás. Bágyadtan ült fel, két kézzel megdörzsölte a szemét. Félig csukott szemmel odament az ajtóhoz, hogy kinyissa. Odafelé menet hirtelen megbotlott valamiben.

– A FENÉBE!! – nyögte. – Ki az? Mit akarsz?

– Lauren úrfi, hoztam a teáját - szólalt meg egy mély hang.

– Mit? A mimet? – kérdi meghökkent arckifejezéssel. – Laurennek? Hol élsz ember?

Ekkor a tölgyfa ajtón benyitott egy magas, ősz hajú férfi, fekete libériában, kezében egy tálcával, rajta ezüst teáskészlet. Lauri zavarodottságában beletúrt a hajába. Még mindig nem tudta teljesen kinyitni a szemét.

- OK, vágom. A haverok küldték ide, és biztos valami kamerával veszik, milyen idióta fejet vágok ehhez.

- Kamerával? Az meg mi? Kérem, üljön le és siessen. Ma mutatják be Önt a menyasszonyának.

- A menyasszonyomnak? Na ez már vicc, kérem, hagyjon békén, tűnjön el!!! – kiabált rá az idős emberre.

- Mi folyik itt, ki ordibál ily neveletlenül? – szólalt meg egy karcsú középkorú nő a folyosóról, hosszú elegáns ruhában, tele ékszerrel.

- Fiam, még mindig hálóruhában vagy? Hogy nézel ki? Frans, miért nem öltöztette már fel?

- Anya, már te is kezded?!

- Jaj fiam, hányszor mondjam el, hogy mamának szólíts, és ne tegezz. Az olyan kispolgári!!  Ezzel elhagyta a szobát.

Kispolgári? – dünnyögte magában a fiú, miközben „Frans” egy hatalmas szekrényben kezdett matatni.

– Melyik öltönyét parancsolja viselni ma a klubban? – kérdezte?

– Melyiket szoktam?! – gúnyolódott Lauri.

– Sajnos azt ki kellett dobnom, miután a legutóbbi ottani látogatása alkalmával a barátaival kissé ittasan megfürdött a főtéren a szökőkútban. Ha megengedi, hozzátenném, azóta is erről beszél a város.

– A város? – hunyorgott a férfira. – Nincs jobb dolguk? Inkább a benzinárakkal foglalkozzanak!

– Minek az árával?... Azt hiszem, reggeli után egy kis séta a parkban jót fog tenni Önnek. Már megint túl sokáig maradt ki előző éjjel.

Laurinak nem maradt ideje visszavágni, mert elakadt a szava, ahogy körülnézett a vadidegen szobában. Most ébredt fel teljesen, és látta, hogy egy óriási helyiségben áll, selyemszerű zöld tapétával borított falakkal. Hatalmas baldahinos ágy állt mögötte, a bútorok pedig nehéz tölgyfából készültek. A méretes ablakokból jól látta a kék eget. Végképp nem értette, hogy hogyan került ide, hogyan hozták a többiek, miközben ő aludt. A mobilját kereste a tekintetével, hogy rápirítson a többiekre, de sehol nem találta.

Ekkor legnagyobb megdöbbenésére „Frans” öltöztetni kezdte. Hiába próbált elhúzódni, lekapta róla azt a furcsa fehér hálóingszerű rongyot, amit viselt, és egy számára teljesen idegen stílusú ruhát húzott rá. Mikor meglátta magát a tükörben, röhögő görcsöt kapott.

– Na, ugye nem gondolja, hogy ebben emberek közé megyek?!

Ugyanis a tükörképe fehér inget viselt, keményített állógallérral, hatalmas sálszerű nyakkendőt, térdig érő, galambszürke gombos kabátot és egyenes szárú nadrágot, csizmával.

Bár… egy kliphez igazán elmenne ez a ruházat – mélázott. Nem is rossz ötlet ez a fiúktól.

Ezt követően a férfi kivezette a szobából, és így egy hatalmas előcsarnokba jutottak, ahol a plafonon színes freskókat látott, a falakon egész alakos festmények lógtak férfiakról és nőkről különböző korok viseletében, a folyosót és a kétszárnyas márványlépcsőt pedig sötétkék futószőnyeg borította. Mindenhol gömbölyű burás lámpákat látott, úgy rémlett neki, gázlámpának hívják őket. Az előtér plafonjáról hatalmas kristálycsillár lógott.

– Ez a ház…

– Ugye, milyen gyönyörű? – állt meg mellette az anyja. – Jó munkát végeztek a cselédek. Ma mindennek ragyognia kell! Végre lesz valaki, aki kordában fogja tartani azt a kicsapongó természetedet.

– Tényleg idejön valami csaj?

– De kérlek! Moderáld magad. Viselkedj úriemberhez méltóan.

– Mi van???

– Te is tudod, hogy azt a lányt Jonna Karoliinának hívják és a szomszédos Wiljakainnen-birtok tulajdonosának lánya. Eddig azért nem találkoztál vele, mert kiskorától kezdve Angliában nevelték. Meglátod, meg leszel elégedve apád választásával.

– Peeersze, biztosan – hagyta rá. – Egyébként apám is itt van?

– Dehogy fiam. Már egy hete Szentpéterváron van, az orosz cári udvarban. Tudod, az üzlet, mindig csak az üzlet. Engem meg itt hagy, pont akkor, amikor a jövődről van szó!!! Jellemző, mindig mindent nekem kell csinálni! – morogta. – Ó, már itt is vannak! – kiáltott fel hirtelen, majd magával húzta fiát egy szobába, amit szalonnak nevezett.

– Na, ezt megnézem! – szólt Lau, és letelepedett az egyik székre, ami nem volt éppen túl kényelmes. Hogy tudtak ezen régen ülni?– morfondírozott csendben.

Nem értette az anyja viselkedését, ilyen izgatottnak régen nem látta. Mi a fene folyik itt?! Hol vannak már a többiek, hogy leállítsák ezt a marhaságot? Vagy lehet, hogy valamelyikük nőnek öltözött a poén kedvéért? Már ő is kezdett türelmetlen lenni. Kíváncsi volt arra a Jonna Akárkire.

Lehet, hogy ez egy élő szerepválogató? De akkor miért engem tesztelnek? – lamentált.

Egy újabb fekete libériába öltözött férfi lépett a szobába.

– Wiljakainnen báróné és leánya.

Lauri felkészült, hogy kirobban belőle a kacagás, már el is képzelte, ahogy női ruhában és parókában belép Pauli.

Azonban egy termetes asszonyság vonult be az ajtón, aki még véletlenül sem hasonlított Paulira, bár volt egy-két férfias vonás az arcát. Jó ég, akkor hogyan nézhet ki a lánya – szörnyülködött a srác. Nem kellett sokáig várnia, mögötte feltűnt egy alacsony, hihetetlenül karcsú lány. Lau úgy találta, még az ő nem túl hosszú ujjai ellenére is két kézzel átérné a derekát. Magasan a nyakánál záródó, világoskék ruhát viselt, a rengeteg alsószoknya alja egy pillanatra felvillant, ahogy azt megemelve belépett a szobába. Amikor a fiú az arcára emelte a tekintetét, úgy érezte, egy pillanatra megáll az idő. A legszebb arcot pillantotta meg, amit életében valaha is látott, pedig ő aztán sok lánnyal találkozott, főleg a koncerteken. Nagyon fiatal volt, talán 20 év körüli. Az arca szív alakú, vékony szemöldöke alól hatalmas barna szemek pillantottak rá, majd telt ajkát fehér gyöngyfogai közé kapva lesütötte a szemét. Fényes barna haja művészi kontyba tekerve ült a feje tetején. Aprót pukedlizett, mikor Lau anyja felállt üdvözlésükre:

– Ó mennyire örülök, hogy végre találkozhatunk. – Lauri döbbenten nézett rá. Mikor lesz már ennek az ökörségnek vége? Bár ő nem volt minden jónak elrontója, igyekezett türelmes lenni. – Bízom benne, hogy boldogok lesztek a fiammal. Lauren?

Na, ez az én végszavam, gondolta, és felállt.

– Engedd meg, hogy bemutassam gróf Lauren Johannes Niklas Ronkainent, ő pedig itt Jonna Karoliina Wiljakainnen bárónő. – Lauri gúnyosan összeráncolta homlokát „új” neve hallatán, de tetszett neki, főleg a grófi cím. Hát legyen!

A lány most mélyebben pukedlizett, Lau pedig, mint ahogy filmeken látta, feszesen meghajolt. Közben egyfolytában csúfondárosan mosolygott a helyzeten. Várta, hogy a lány felnézzen, és a szemében lássa az elismerést, hogy itt áll vele szemben „az év legjobb finn rockbandájának” énekese, ahogyan a nemzetközi zenei élet emlegeti őt mostanában. Hogy lássa az elismerést, amihez nagyon könnyen hozzászokott az utóbbi időben. De igencsak meglepődött, mert a lány arcából csak megvetést tudott kiolvasni. Gőgös pillantása végigfutott rajta, majd rátartian fordult el. Nézd már, ez nincs éppen elájulva tőled! – hallott a fejében egy hangot. Kicsit meghökkent. Hoppá! Pofára esés esete forog fenn. Örült, hogy a lány nem vette észre, hogy zavarában egy picit elvörösödött. Sebaj, ezen a hozzáálláson változtatunk. Szeretem a kihívásokat – folytatta magában az eszmecserét.

A lány helyet foglalt, hatalmas ruhája egy kisebb kanapét foglalt el. Lintu leült a tőle legtávolabb eső székre, hogy nyugodtan figyelhesse az eseményeket. Azonban türelme egyre inkább fogyott. De azért meg akarta várni a szereplőválogatás végét. A lány felkeltette az érdeklődését, mármint inkább a magatartása – javította ki önmagát. „Jonna” csöndesen ült, de látszott rajta, hogy inkább valahol máshol lenne. Szorosan összekulcsolt kezeit az ölében nyugtatta. Az anyák pedig lelkesen beszéltek, hol az időjárásról, a szomszédokról, hol pedig az „örvendetes esemény” kerül szóba. Meg említettek valami bált is. Ez a jelenet talán
20 percig tartott, ezalatt a fiú agyában egymást kergették a gondolatok, hogy miként fog bosszút állni a fiúkon, amiért azok ilyen helyzetbe hozták. És még a telefonját sem találja, pedig anélkül egy tapodtat sem tesz soha.

A két nő aztán távozott, a lány egyetlen pillantásra méltatta csupán egész idő alatt, azt is csak a búcsúzáskor. A megvetés még mindig ott volt a tekintetében.

„Ronkainen grófnő” ekkor kiadta a parancsot „Fransnak”, hogy időben készítse el „Laurent” az estélyre. Ő pedig próbáljon rendesen viselkedni!

Na most aztán elég! A legközelebbi nyitott ajtón kisurrant az épületből. Egy hatalmas parkba jutott, ősöreg fákkal, hatalmas zöld gyepes területtel. Volt ott még egy sövényből kialakított labirintus is. Ez nagyon tetszett Laurinak, azonnal ki is próbálta. A közepén talált egy kis padot, arra leült és elmélkedni kezdett. „Arra emlékszem, hogy lefeküdtem aludni. Tényleg nem értem, hogy kerültem ide. Vagy tulajdonképpen ez egy álom?” De nem lehet, ahhoz túl valóságos minden, és még ez is fáj.” Csípte meg közben a karját. „Akkor már csak az a lehetőség maradt, hogy mindenki megbolondult és ez egy őrültekháza.” Miközben kifelé kereste az utat, a madarak vígan csiripeltek a feje felett, valamerről istállószagot hozott felé a szél. Szép lassan, komótosan visszament a házba. Nahát, ez a ház pont olyan, mint a parlament épülete! Klasszikus stílus, vajszínű falak. Ahogy belépett, a Frans nevű smasszer már várta. És újra átöltöztette, ezúttal a tiszta fehér ing mellé fekete öltönyt kapott. Ez a szín már jobban tetszett neki, de kicsit úgy érezte magát, mint egy pincér.

„Remélem odalent nem nyomnak majd kezembe egy tálcát. Elvégre gróf vagyok!” Mosolygott e gondolatnál gúnyosan. Az anyja már türelmetlenül várta a lépcső alján.

– Na végre, már ott tartottam, hogy érted megyek. Már megérkeztek az első vendégek. Meg a te mihaszna barátaid is. Menj, foglalkozz velük, addig is elfoglalod magad valamivel – ezzel otthagyta, és egy idős házaspár felé fordult, hogy üdvözölje őket, kimentve fiát és férjét, amiért ők most nem állnak mellette.

Lauri nagyokat lépdelt, miközben a barátait kereste. Na, azt nem teszik az ablakba, amit most tőlem kapnak – hergelte magát.

Egy cseppet elcsodálkozott, amikor belépett az óriási bálterembe.

A falakon hatalmas festményeket, még hatalmasabb üvegajtókat látott, amik a kertre nyíltak. A magas gyertyatartókban több száz gyertya fénye egészítette ki a lámpák világítását. Az odabenn tartózkodó emberek öltözéke hasonló volt az övéhez. Mintha egy régi filmbe pottyantak volna. A távolban végre meglátta barátait, fogta magát és odaordított:

– Császtok, tudtam, hogy Ti álltok az egész mögött!! – Kicsit meglepődve látta, hogy barátai is felöltötték a maskarát. Ettől jobban már csak akkor akadt ki, mikor jöttére Aki monoklit tett a szeme elé, úgy pillantott rajta végig.

– Hogy nézel ki? Mi ez a haj? És hogy érted azt, hogy tudtad, mi állunk az egész mögött? Mi mögött? Már egy fél órája itt várunk rád. El sem mozdultunk innen.

– Értem, nem akarjátok abbahagyni, na ezt kapjátok ki!- szólt, majd elindult a táncparkett felé. Az első vele szembe jövő lányt felkérte táncolni. Meghajolt meg minden, így akarta megmutatni a srácoknak, hogy benne van a játékban. Még jó, hogy annak idején Hanna rábeszélte egy házi táncleckére még pár évvel ezelőtt. Most legalább hasznosíthatta keringő-tudását. Ennek hatására írta a Last Waltz-ot is. Az ismeretlen lány jól táncolt, csinos is volt, de nem éppen az ő esete. Ahogy az a lány sem, akit meglátott belépni az ajtón az Ő anyja kíséretében. És már megint ott van az a rátartiság Jonna arcán! Ahogy véget ért a szám, odalépett hozzájuk.

– Szia any…ööö vagyis Mama – közben röhögött, hiszen fura volt neki, hogy így beszéljen az anyjával. Odafordult a lányhoz.

– Szia.

– De fiam, légy udvariasabb, kérd fel táncolni. – Lauri odanyújtotta a kezét a lánynak, és belenézett a szemébe. A lány állta a pillantását egy darabig, azonban mégis ő fordult el elsőnek. Lau aprócska győzelmet érzett. Bevonultak a táncparkett közepére. Lauri óvatosan átkarolta, majd elkezdte vezetni a lányt.

Eleinte hallgattak, csak suhantak a zene ütemére.

– Szóval Te vagy a menyasszonyom.

– Tudja jól, hogy évekkel ezelőtt született meg ez a megállapodás szüleink között – felelte a lány. Látszott rajta, hogy nem nagyon akaródzik társalogni. Nem nézett a szemébe, mereven a fiú gallérjára szegezte a tekintetét. – Atyám és az Ön apja már régóta ismerik egymást.

Az utóbbi időben sokat beszéltek Önről nekem.

– Igen? És mit hallottál rólam?- kérdezte.

– Azt, hogy sokat lovagol, kitűnően bánik a karddal, és kiválóan a zongorázik.

Erre Lauri nagyot nyelt. Én és a lovak meg a kardok? Max. a tévében láttam. Honnan szedik ezeket a szövegeket?

– Még hogy kardok…? Még revolver sem volt a kezemben, nemhogy kard! Fegyvert csak a tévében látok, amikor Colombo felügyelő nyomoz! – tette hozzá nevetve.

Szavaira a lány megtorpant és Lau látta, hogy úgy néz rá, mint aki teljesen hülyének nézi.

– Miről beszél Ön? – és az ijedtségtől lecsúszott a fiú válláról a keze.

– Na, ne mond, hogy nem tudod ki Colombo? Azt a ballonkabátos fazont mindenki ismeri!

De Jonna továbbra is értetlenül nézett rá. Lauri előtt most kezdett megvilágosodni valami.

A lány feje felett végigpillantott a vendégseregen, látta közöttük a barátait, akik szintén táncoltak, és egy szörnyű gondolat ütött tanyát a fejében.

– Mondd csak, hányadika is van ma? – kérdezte óvatosan.

– 1886. szeptember 16-a. Miért kérdezi? Öt nap múlva lesz az esküvőnk – tette hozzá elég kedvetlen hangon.

– Te jó ég! – ezzel elhátrált a lánytól, véletlenül nekiment a háta mögött elsuhanó párnak, hátrafordulva látta, hogy pont Eero az. Illetve… Gyorsan karon ragadta és kihúzta a teremből a kertbe.

– De mi a jó bánatot csinálsz? Már éppen meghódítottam azt a szépséget…

– Válaszolj nekem, kérlek! Mi a neved?

– Meg vagy bolondulva?! Már több mint 10 éve ismerjük egymást, még az iskolából! Miért zaklatsz ilyen kérdésekkel?

– Válaszolj, kérlek?

– Eero Forsell.

– És a többiek? – biccentett a terem felé.

– Pauli Kirvesniemi és Aki Laukkanen.

– És te úgy tudod, hogy engem Lauren Ronkainennek hívnak.

– Mivel ez a neved! – Eero felhúzott szemöldöke alól csodálkozva pillantott rá barátjára, hiszen ilyen korán még soha nem lett úrrá rajta az alkohol!

– Beszélnem kell veletek. Kérlek, hívd őket a lépcső melletti szobába.

– A könyvtárszobára gondolsz? Jó, rendben.

Percek teltek csak el, és máris ott sorakoztak egymás mellett a haverjai. Illetve akik úgy néznek ki, mint ők. Lintu egy darabig csak nézte őket, a döbbenetes hasonlóságot. Ők voltak, de mégsem.

– Segítenetek kell nekem! Nem tudom, hogy mászhatnék ki ebből a trutyiból.

– Milyen thutyiból? – kérdezte Pauli affektálva, miközben elővett egy kis szelencét a kabátja zsebéből. Launak meghökkenve nézte, ahogy felszívja a tubákot, majd tüsszent egy nagyot. – Nem éhtelek, tiszta a huhád.

– Jaj, nem úgy értettem – lassított a tempón a srác. Csak szépen, nyugodtan. „Úriemberhez méltón!” – Szóval én nem Lauren vagyok. Ez nem az én otthonom, és nem vehetem feleségül 5 nap múlva azt a lányt – mutatott az ajtó irányába.

– Á, már minden világos. Pánikba estél, mert nősülnöd kell. Ne aggódj, túl fogsz rajta lendülni. Igaz, a jövő hónapban rám is ez a sors vár – sóhajtott Aki.

– Téged is hozzá akarnak kényszeríteni valami…

– Álljon meg a menet! Én szeretem azt a lányt. Azon szerencsés nemesek közé tartozunk, akiknek a házassága szerelmi kapcsolaton alapul – tette hozzá elégedetten.

– Szóval csak megijedtél? – faggatta tovább Pauli.

– Nem. Komolyan mondom. Nem tudom mi történt velem…

Ezzel magyarázni kezdte a helyzetet a fiúknak. Attól a pillanattól kezdve, hogy valamikor a 21. században lefeküdt aludni.

A többiek pedig jól kiröhögték. De aztán elcsendesedtek, mikor látták, hogy komolyan gondolja. Tudták róla, hogy képes a bolondját járatni velük, de most szinte remegett, olyan ideges volt.

– Mit tegyek? Ti a barátaim vagytok. – Majd beszélni kezdett a másik Eeroról, Pauliról és Akiról. – Kérlek! Mit csináljak most?!

Száz évvel fiatalabb hasonmásához hasonlóan Eero volt a legnyugodtabb, és a következőt tanácsolta:

– Tégy mindent úgy, ahogy mondanak neked! Mi fedezünk téged, ha bajba kerülnél. Ha hirtelen vissza kellene menned…

Aki és Pauli felkuncogott, mire Eero szemrehányó pillantást vetett rájuk.

– Szóval akkor mi kimentünk Téged.

Ezzel befejezték az eszmecserét, mert időközben a bál is véget ért. Lau pedig nem úszta meg a fejmosást, amit az „anyjától” kapott, mert magára hagyta a menyasszonyát az estély kellős közepén. Tehát úgy döntött, kettejük beszélgetését későbbre halasztja.

Észrevette, hogy eközben a háta mögé settenkedett Frans.

– Már előkészítettem a fürdőjét, ahogy szereti –jegyezte meg.

– Igen? Előkészítette?! Hát, megáll az ember esze! – ettől még idegesebb lett, de arra gondolt, jól fog jönni neki az a forró fürdő.

– Merre kell mennem?

– Hát nem tudja? Lauren úr, olyan furcsa ma, jól van? Mintha nem is önmaga lenne!

– Csak mintha? – horkantott fel. Az inas felvezette az emeletre és rámutatott a fürdőszobára. Lauri bement és meghökkenve állt meg. Erről a helyiségről nem lehetett elmondani, hogy luxuskategóriájú lett volna. A tusfürdő helyett, illatosított mosószappan várta. Kissé undorodva belekászálódott a kádba, amely olyan rövid volt, hogy ki se tudta nyújtani a lábát.

– A fenébe!!!! Meddig tart ez még? Ébresztő! – kiáltott, miközben vizet locsolt az arcába. Mivel nem igazodott ki a szobában, egy szál alsónadrágban aludt. Nem volt fűtés – azaz a kandallóban nem volt begyújtva –, ezért nagyon fázott. Reggelre prüszkölt is egy kicsit.

Ismét a komornyik keltette. Most a reggelijét az étkezőben tálalták fel, ahol összeakadt Ronkainen asszonnyal.

– Fiam, ma elmész Jonnához.

– Ja, már megint az a lány tegnapról.

– A menyasszonyod. Szerintem elégedett lehetnél. Más férfinak sokszor rosszabb parti jut. Csúnyák, korosak, kövérek, unalmasok. A te menyasszonyod szép, intelligens.

– És beképzelt!!! – szólt közbe Lauri.

– Jaj, majd betöröd! – mosolygott, és kifelé indult. – Erre való a házasélet.

– Betöröm?! Mi ő, egy ló?

Lauri felvette az ágyra kikészített ruháját. A ház előtt már ott állt a hintó. Beszállt. Egész végig kifelé bámult. Ráadásul a kocsiban nem nagyon volt beépítve a minden igényt kielégítő lengéscsillapító! Egy ideig egy erdőféleségen mentek át, majd ezt követte egy kiterjedt legelő. Kis idő után elértek egy óriási nagy vaskapuhoz, ami egy hatalmas kúriához vezetett. A hintó megállt. A kocsiajtó kinyílt. Lauri kiszállt és felnézett a házra. A bejáratnál megjelent Jonna. Nagyon szép volt. Fehér csipkézett ruhában volt, fején hozzá illő kalap. Megállt előtte és pukedlizett. Lauri meghajolt. Rendben, alkalmazkodom a körülményekhez – adta meg magát.

– Jó reggelt, gróf úr – köszönt a lány, majd felemelt fővel elindult előre.

– Jó reggelt – szólt, majd követte. – Hova megyünk?

– Hallottam, hogy szeret lovagolni. Így arra gondoltam kilovagolhatnánk a birtokra. – Lauri rosszat sejtett. Időközben odaértek az istállókhoz. Az egyik karám előtt a fiú megpillantott két gyönyörű, fényes szőrű, hatalmas lovat.

– Ugye milyen szépek? A csődört Apámtól kaptam még kisgyermek koromban, akkor még ő is csikó volt. Szélvésznek hívják.

- Ó… Akkor, gondolom, nagyon gyors – mondta Lauri összeszorult gyomorral.

– Valóban, eddig senki nem tudta megülni rajtam kívül. Igaz, nem is engedtem. De most kivételt teszek, hiszen Ön a jövendőbelim. Na, rajta, üljön fel rá!

– Hogy ööö…, én?- kérdezte ijedt arccal a fiú.

– Igen, maga. Ugyan már, úgy hallottam, veszélyesebb lovakon is ült már, mint az én Szélvészem.

A lány kuncogott, majd felült a másik lóra. Lintu lassan közelített az állathoz. Magában bátorító szavakat kántált: „Ügyes vagy Lauri, sikerülni fog Lauri, olyan ez, mint a biciklizés.” Ha a lány féloldalasan is tud ülni egy lovon, akkor rendesen neki is menni fog! A lovat egy fiú tartotta, ez megkönnyebbítette a felülést. A ló nem mozdult, békésen állt. Lauri büszkén, mint egy páva, felegyenesedett és kihúzta magát. Mintha csak azt mondta volna: „Na ez sikerült! Ezt kapd ki, kisanyám!” Lauri felbátorodva egy kicsit megrántotta a kantárt, erre a ló elindult, s nevéhez méltóan szélsebesen vágtázni kezdett. Lauri a félelemtől hangosan kiabált:

– Jonna, segíts!! – a lány visszanézett s meglátta a fiúval elsuhanó lovat. A lány utána indult, de mindvégig kacagott Laurin, ahogy ott gubbasztott a ló hátán, teljes erejéből kapaszkodva annak sörényébe.

– Jonna, ááá – kiáltott, miközben Szélvész hirtelen megtorpant és felágaskodott. Erre a fiú lecsúszott a hátáról. Egyenesen a fenekére esett. Jonna pedig tisztes távolból nézte, hogy nem történt-e nagyobb baja.

– Jól van? – kuncogott

– Igen! Nagyon jól! Gondolhatod! Meg is hallhattam volna – morogta hangosan.

Az ülepe sajgott, az önérzete darabokra tört. A lány a kezét nyújtva odaszólt neki:

– Úgy látszik a híre nagyobb, mint a tudása – majd hangosan felnevetett. Laurit ez mélyen bántotta, s visszautasítva a lány segítségét, gyalog indult vissza a házba. Egész úton füstölgött magában, nagyon mérges volt a lányra. Jonna követte, de csak a kerti terasznál érte utol.

– A házban meg fognak lepődni, amikor megtudjá…

– Mi? Világgá akarnád kürtölni?! – vágott közbe Lauri.

– Ugyan már, igazán hozzászokhatott ahhoz, hogy rossz a híre. Egyel több vagy kevesebb, már nem számít – tette hozzá rátartian és bement a kastélyba. Lauri számára eléggé nehézkes volt a mozgás. Még mindig sajgott a feneke. Odabenn pedig még találkoznia kellett Jonna szüleivel is.

– Jó napot! – szólt majd meghajolt, közben mérges pillantást vetett a lányra.

– Milyen volt a kis kirándulás?- kérdezte Jonna anyja.

– Meglehetősen…

– Élménydús – vágta rá a lány, de szerencsére többet nem mondott. Azonban gúnyos mosolya eléggé bosszantotta Laut. Hirtelen eszébe jutott valami…

Lauri hazakocsikázott, úgy érezte a mai napból kijutott neki rendesen. Fáradtan, nyöszörögve lépett be a házba.

– Frans!!!- kiáltotta

– Igen uram?

– Készítse elő a fürdővizem, kérem.

– Jól van, uram?- érdeklődött kicsit aggódva. Lauri nem volt éppen helyzet magaslatán. A nadrágja sáros volt, haja kissé kuszán állt.

– Csinálja már! – pirított rá, majd bedöcögött a dolgozószobába. Leült egy kényelmes fotelba. Lehunyta szemét és elmélkedni kezdett. Nem értette, miért esett neki annyira rosszul, hogy Jonna kinevette. Hiszen az a lány nagyon gőgös, és nem is vesz róla tudomást. Nem akarta annyiban hagyni a dolgot.

– Uram, elkészült a fürdője.

– Köszönöm. Ja, és elnézést az előbbi…

Erre Frans csendesen meghajolt.

Lintu bement a fürdőhelyiségbe. Lassan elkezdett vetkőzni. Még mindig nem tudta megszokni, hogy nem fér el a kádban, de most nem is törődött vele. Maga elé bámult. Csak Jonna arca lebegett a szeme előtt.

– Á, ez nem lehet igaz – sóhajtott, majd megdörzsölte arcát. Úgy kászálódott ki a kádból, majd be az ágyba, mint egy élőhalott. Az este hosszú volt, korán feküdt le ugyan, de későn jött álom a szemére. Csak forgolódott. Másnap, azonnal a reggeli után kész tervvel a fejében bement anyjához. Megkérte, hogy rendezzen egy házibulit. Pontosabban egy kerti partit, javította ki magát. És természetesen hívja meg Jonnáékat is, meg az összes befolyásos ismerősüket. Lauri úgy érezte, akkor nyugodna meg, ha bosszút állhatna a lányon. Az este hamar eljött. Vendégek sereglettek be. Mindenütt nemesek, grófok, bírók, ügyvédek. Lauri odalépett barátaihoz. Azonban mielőtt beavathatta volna őket, megérkezett a Wiljakainnen-család. Mint mindig, a lány gyönyörű volt. Rövid ujjú bordó ruhát viselt, könyékig érő fekete kesztyűvel. Haja fürtökben lógott fedetlen vállára, nyakában csillogó rubinköves nyaklánc lógott. Lau dermedten állt és nézte, milyen fenségesen vonul be a terembe. Egyszerűen magával ragadta a lány szépsége. A terve, miszerint lejáratja a lányt, megdőlni látszott. Azonban ebben a pillanatban meglátta, hogy Jonna odamegy barátnőihez, és felé fordulva mond valamit. Túl messze volt, hogy hallja, de mikor nagy nevetés tört ki közöttük, sejtette, hogy a lovas incidensről mesélt. Ekkor hangosan megszólalt:

- Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Köszönöm, hogy eljöttek. Kis meglepetéssel készültem ma estére. Kedvesem! – fordult Jonna felé. – Kérem, jöjjön ide hozzám.

A lány nem tudta hirtelen, mit csináljon. Látszott rajta, hogy kínos számára a kérés, de más lehetősége nem volt. Odalépett Lauri mellé, aki ekkor a füléhez hajolt:

– Nemcsak rólam terjengnek rosszindulatú pletykák…

– Nem értem, miről beszél – hangzott a felelet, leheletnyi pánikkal fűszerezve.

– Azt hallottam, hogy az énektudása nem az igazi, ezért nem is szokott énekelni.

– Ne merészelje! – szólt fenyegetően, de a fiú nem hagyta abba.

– Kérem Önöket, tiszteljenek meg azzal, hogy meghallgatják duettünket. Kedvesem…

Majd odaült a zongorához és végigfuttatta ujjait a billentyűkön. A lány rémülten nézett végig a társaságon. Lauri pontosan tudta, hogy a lány nem hátrálhat meg. Ahhoz túl jól nevelt. A hatás kedvéért várt pár másodpercet, hogy vendégek elcsendesedjenek, majd játszani kezdett az előre kikészített kották egyikéből. Egy kedves dalt választott, amit persze korábban ő már begyakorolt. Ahogy énekelni kezdett, akár a légy zümmögését is hallani lehetett a teremben. Érzéki, rekedtes hangján dalolt egy szerelmespárról. A meghívottak döbbenten füleltek. Így még soha nem szólt „Lauren” hangja, ahogy most. Még Jonna arcáról is kíváncsiságot olvasott le. Aztán a lány része következett. Ekkor gúnyosan felnézett a lányra a kottából. Jonna nagyon zavarban volt, éppen elkezdte volna a szólamát, de egy hang sem jött ki a torkán. Az emberek sugdolózni kezdtek és türelmetlenül várták, hogy a lány is csatlakozzon énekével a fiúhoz. A lány nem bírta tovább. Megemelte szoknyáját, és könnyes szemmel kifutott a teremből. Lauri jobbnak látta a lány után menni. Úgy érezte, túl messzire ment bosszúhadjáratával. A lépcsőnél érte utol.

– Várj! Sajnálom! – kiáltotta.

– Nem érdekel! Maga sem érdekel! Ez az egész eljegyzés…– sírta.

– Miért, szerinted nekem könnyű? Egy olyan lányt kellene elvennem, akit nem is ismerek és a legrosszabb, hogy kutyába sem vesz. Ráadásul azt sem tudom, mi ez az egész – tette hozzá morogva.

Erre a lány megtorpant.

– Szerinted én fából vagyok? – folytatta a srác. –Talán jobb lenne, mert akkor nem érezném, amikor belém rúgsz! Tegnap igazad volt. Nem vagyok jó lovas, de azért nem kellett volna kiröhögnöd. Ezt azért csináltam – mutatott a bálterem felé, miközben Jonna mögé állt –, hogy megmutassam, milyen rosszul esett nekem!

A lány megfordult és mélyen a fiú szemébe nézett. Feszülté vált a levegő. A fiú nem vette le a lányról a szemét. Jonna közelebb hajolt. Már-már úgy tűnt, hogy megcsókolja a fiút, de ehelyett pimaszul odaszólt.

– Én pedig azt is hallottam, hogy a nőkhöz is jól ért. Kedveskedik nekik, hízeleg nekik. De tőlem erre ne várjon semmit!!! – ezzel elfutott.

Miután másnap nem hallott Jonna felől, Laurit egyre jobban gyötörte a lelkiismeret. Mindenáron bocsánatot szeretett volna a kérni a lánytól. Papírt fogott. Leült az asztalhoz, majd lelkesen írni kezdett. Írás közben azonban hirtelen megtorpant. Úgy érezte, hogy nem lenne elég csak bocsánatot kérnie. Felállt, majd az ablakhoz ment. Nézte a galambokat meg a kutyákat, akik szabadon játszadoztak. Aztán jött a lovászfiú és bevitte a kutyákat, elhessegette a galambokat. Így gondolt Jonnára. Mint egy pórázra kötött ebre. Nincs saját akarata, nem dönthet a sorsa felől. Bírálta magát, hogy megalázta szegényt. Észre sem vette, de eközben már nem úgy tekintett rá, mint arra a dölyfös lányra, akivel először találkozott, hanem mint a szívéhez közel álló személyre. Mikor ez leesett neki, összezavarodott. Kirohant, majd szólt a lovászfiúnak, hogy készítsen elő egy lovat, mert elmegy. Megtehette, mert lovaglóleckéket vett, persze titokban. Felpattant a lóra, majd elvágtatott. Elért a kastélyhoz, felfutott lépcsőn, majd bekopogott. Az inas beengedte. Míg a bejelentésére várt, az egyik szobából egy vékonyka, bátortalan hangú ének szűrődött ki. Mikor Lauri bekukucskált, látta, hogy Jonna az, éppen énekórát vesz. A fiú szíve megdobbant. Ennél szebb dolgot nem is tudott volna elképzelni. Ekkor megjelent Jonna édesanyja. Bevezette a szalonba, majd megkérte, várjon, míg szól a lányának. Lauri izgatottan várta a találkozást. Ekkor kinyílt az ajtó, de nem a lány volt az, hanem újra az anyja.

– Sajnálom, fiatalember, de most el kell mennie – közölte kissé kimért hangon. – Jonna nem szeretne most beszélni magával.

Lauri elsápadt. Nem értette, miért kínozza őt így a csaj. Kiviharzott a társalgóból, és hangosan kiabálni kezdett:

– Jonna! Tudom, hogy hallasz! Sajnálom!!! – De Jonna nem jelentkezett, hagyta, hogy Lauri csalódottan távozzon. A fiú nagyon mérges volt, mindenáron tudatni szerette volna Jonnával, mit érez iránta. Hazament és ott folytatta, ahol abbahagyta, mielőtt elindult. Írni kezdett.

Kopogtak az ajtón. Jonna az ajtó felé fordult. Nem akart senkivel sem beszélni. Az ágy mellett térdelt a földön, krinolin szoknyája szétterült körülötte, fejét az takaróra hajtotta. Most csak magányra volt szüksége, semmi másra. De a kopogás megismétlődött. Nagyot sóhajtva felállt. Fanni volt, a szobalánya. Levelet hozott. A kézírást nem ismerte, elképzelni sem tudta, hogy kitől kaphatta, ezért kíváncsian bontotta fel. Mivel már sötétedett, az ablakhoz lépett, és a padra ereszkedve olvasni kezdte. Mire a végére ért, szeméből patakokban folyt a könny, de közben mosolygott.

– Oh, hogy lehettem ennyire ostoba.

Hirtelen felpattant és kirohant a szobából, le a lépcsőn, ki az udvarra, az istállókhoz. Felnyergelte Szélvészt. Elvágtatott az udvarból. Ekkor elkezdett zuhogni az eső. A haja teljesen tönkrement, csurom vizesen lógott az arcába. Ruhája merő víz volt. Megérkezett úticéljához. A Ronkainen-kúriához. Ahogy az inas ajtót nyitott, elsuhant mellette, és belépett a szalonba. „Lauren” a szófán ült a barátai társaságában. Nagyon vidámnak tűnt. Valamin felszabadultan, hangosan nevetett. A lány csapzottan állt meg az ajtóban. Mikor meglátta, Lauri felpattant majd aggódó tekintettel a lányra meredt.

– Jól vagy?

– Hát az biztos, hogy maga jól van.

Jonna sápadt volt, és kimerült. Arcán csalódottság.

– Épp azt beszél…

– Azt hiszem nekem semmi keresni valóm nincs itt. Ha megbocsátanak… – ezzel a lány kiment. Lauri utána. Az udvaron érte csak utol. Kint álltak a zuhogó esőben. A srác Jonna keze után kapott.

– Kérlek, ne menj! Miért jöttél ide?

– Tévedés volt – suttogta, szemében fájdalommal.

– Nem, nem úgy ismerlek, hogy csak úgy felpattansz a lovadra és idevágtatsz ilyen időben, hacsak… – habozott. – Ugye megkaptad a levelemet?

– Meg. És mégis mit képzel? Azt hiszi, engem is magába bolondított? – fordult hozzá haragos tekintettel.

– Talán nem így van? Hiszen itt állsz, talpig vizesen az esőtől.

A lány lesütött szemmel válaszolt:

– Nem. Nem így van. És, ha megbocsát, most hazamennék!- felült a lóra és ellovagolt. Lauri nem mozdult. Nem vette észre, hogy már ő is teljesen megázott, csak nézett maga elé. Majd pár perc múlva feleszmélt, visszament a házba, fel a szobájába. Franssal üzent a barátainak, hogy most lepihen, szeretne egyedül maradni. Az ágyhoz lépett, nagyot sóhajtott, majd háttal az ágyra vetette magát. Feje alatt összekulcsolta a kezeit. Azzal reményteli, kisfiús mosollyal az arcán álomba szenderült.

Lauri az ágyon feküdt, s behunyt szemmel hallgatta a csöndet. Nyugalmát mégis megzavarta az ajtócsengő. Bágyadtan ült fel, két kézzel megdörzsölte a szemét.
Körülnézett, és látta, hogy újra a megszokott dolgai vannak körülötte. Hú, ez meredek volt! Micsoda álom! Kikászálódott az ágyból, kinyitotta a bejárati ajtót, amin az együttes többi tagja rögtön beözönlött.