Lauri nem szólt, csak meredten nézte a festményt, ami előkerült a dobozból. A döbbenettől hátrahuppant egy székre.

– Jonna… – nyögte. Úgy érezte, a mellkasát egy vaspánt szorítja össze. A vászonról az álombeli lány nézett rá. Méghozzá abban a ruhában, amiben az álombeli bálon együtt keringőztek. Egy karcsú, alacsony oszlop mellett pózolt, vörös drapéria előtt, ami tökéletesen illett barna hajához és szeméhez. Nem értett semmit. Mi folyik itt?!

– Mi van, ismered?

Lau még mindig alvajáróként bámulta a képet.

– Erről akartam nektek beszélni – hebegte. És elmesélte nekik éjszakai álmát.

A fiúk eleinte megmosolyogták, de mivel annyira beleélte magát, annyira hitelesen írta le a személyeket és a környezetet, hogy egyre inkább érdeklődve hallgatták az eseményeket.

– Én és a tubák? – nevetett azért fel Pauli.

– Miért, mit gondolsz, én monoklival hogyan néznék ki? – kacsintott rá Aki.

– És most ez a lány az a lány? – tudakolta Eero.

– Pontosan.

– Na, ez jó. Mint a filmekben. A tér-idő-kontinuum vagy mi. Meg a dimenziók összekeveredése.

– Hát valami hasonló. Nem találok rá ésszerű magyarázatot – töprengett Lauri, miközben a festményt nézte. – De nem most látom először ennek a lánynak az arcát, az biztos. Emlékszem rá, a körülöttem lévő emberekre, tárgyakra. Talán az előző életem tört elő álmomban…

Másnap felhívták az ügyvédi irodát, és időpontot kértek egy megbeszéléshez. Feltétlenül ki akarták deríteni, mi is ez valójában.

Az ügyvédtől azt a felvilágosítást kapták, hogy a hölgy igen tehetős volt, és a végrendeletében egyértelműen Laurit nevezte meg a kép örökösének. Mivel más információt itt nem tudtak szerezni, ezért szerettek volna ellátogatni a családhoz. Azonban ehhez még az ügyvédnek is azok beleegyezésére volt szüksége, hogy kiadja a kívánt információkat. Így még pár napig türelmesnek kellett lenniük.

Aztán egy hétfői napon Lauri – kezében a címmel – ott állt egy fehérre meszelt klasszikus stílusú, hatalmas ház bejárata előtt. A taxi röpke 10 perc alatt jutott el a főbejárathoz a birtok kapujától. Óriási park vette körül a háromszintes épületet.

Utólag letagadta volna, de érezte, hogy remeg a gyomra, miközben a méretes oroszlánfej alakú kopogtató után nyúlt. Egy szikár, őszülő halántékú férfi nyitott ajtót. Lau felmutatta az ügyvéd ajánlólevelét, így a komornyik a hatalmas hallon keresztül bevezette a könyvtárszobába. Ott az íróasztal mögött egy idős férfi ült, s kíváncsian vette szemügyre az ajtón belépő fiatalembert. Lau idegességében megigazította fekete öltönyének hajtókáját. Indulás előtt nagy gondot fordított ruházatára és hajára. Most nem is hasonlított egy rocksztárhoz.

Az idős úr felemelkedett a székből és a kezét nyújtotta.

– Üdvözlöm Ylönen úr. Kérem, foglaljon helyet.

– Köszönöm, hogy fogadott Seppänen úr. Részvétem a felesége halála miatt.

– Köszönöm. Tudom, Ön nem ismerte őt. Nagyszerű asszony volt.

Ezt pár másodperc kínos csend követte.

– Ööö… tulajdonképpen pontosan ezért vagyok itt. Nem igazán értem ezt az egészet. Ha én nem ismertem őt, ő honnan tudott rólam? És mi ez a festmény?

– Valóban, teljesen jogos a kérdés. Igyekszem is válaszolni rá. Tudja, a feleségem családfája igen messzire nyúlik vissza, még valamikor a vikingkorban telepedtek le a környéken. – Az öregúr ekkor az ablakhoz lépett és kinézett a ház körüli kertre. – A feleségem nagyon szerette a régi történeteket, amiket elődei szorgalmasan fel is jegyeztek. Ezekkel nem szeretném Önt untatni. Ami azonban lényeges, hogy a
18. század elején építették fel a kúriát. Hatalmasabb birtok tartozott akkor hozzá, mint most. Tudja, a gazdasági helyzet… Bocsánat, kissé elkalandoztam. Hol is tartottam? Á, igen... Szóval a feleségem egyik felmenője a 19. század végén lakott itt. Igaz, nem ebben az épületben, mert ez az 1910-es években leégett, és az akkori ősök építették fel ezt a házat. Szóval ez az előd itt élt, s mint igen jól nevelt hölgyhöz illik, naplót vezetett, amit Eeva néhány évvel ezelőtt megtalált. És ebben döbbenetes dolgokat olvasott. Ez az oka, hogy a festményt pontosan Ön kapta meg, méghozzá pontosan ekkor. Tudja, a feleségem nem most, hanem 2 évvel ezelőtt halt meg. De az ő kívánsága volt, hogy a képet csak ezekben a napokban küldhettük el Önnek.

Kifénymásoltam azokat az oldalakat a naplóból, amik az Ön számára érdekesek lehetnek. Kérem, olvassa el ezeket, és aztán tovább folytathatjuk a beszélgetést. Most magára is hagyom, később visszajövök. – Ezzel távozott a szobából. Lau pedig kényelmesen elhelyezkedve olvasni kezdte a töltőtollal, gyöngybetűkkel írt sorokat.

„1886. május 10. Brighton, Anglia. Ma Édesanyám közölte velem döntésüket, miszerint haza kell térnem Finnországba, és frigyre kell lépnem a szomszéd birtokos fiával. Szomorú hírek ezek nekem, hiszen szerelemből kötött házasságról álmodoztam. Tudom, hogy ez csak az alacsonyabb származású emberek között lehetséges, de bíztam benne, hogy majd itt, Angliában sikerül találnom egy magamhoz illő férjet, akit szeretni tudok. Most azonban az álmodozások kora lejárt.”

Lauri nyúlt a következő oldalért.

„1886. június 12. Csodálatos volt a hajóút Helsinkibe, bár tudom, hogy egyre kevesebb idő maradt a szabadságomból. Hamarosan az esküvőm előkészületeivel kell foglalkoznom, bár ezt kívánom a legkevésbé. Iskolaéveim alatt állandóan gyötört a honvágy szeretett szülőföldem után, most azonban inkább újra végigjárnám
Mrs. Hobbson leánynevelő intézetének osztályait, csak ne kelljen itt lennem. Pár hetet a fővárosban töltünk, onnan utazunk vidéki birtokunkra. Meg kell vásárolnunk a kelengyémet, és beszélnünk kell a varrónővel a menyasszonyi ruha dolgában is. Ahogy közeleg az idő, érzem, egyre feszültebb leszek és tudom, ez nem a boldog várakozás öröme. Szinte magam előtt látom az én ’kedves’ vőlegényemet: valószínűleg egy puhány, pöffeszkedő, hiú fiatalember lehet, akinek hatalmas sasorra, dülledt szeme és kese haja van. Elborzasztanak ezek a lehetőségek!”

„1886. augusztus 29. A birtok olyan, mint emlékeimben. Csodálatos pillanatok azok, melyeket lóháton az erdőben és a réteken tölthetek. Ilyenkor lehetek csak egy kis időre egyedül. A városban még nem jártam, de a környékbeli nemesek sűrűn látogatnak el hozzánk. A kisasszonyoktól pedig elképesztő híreket kapok jövendőbelim személyiségéről. Úgy tapasztalom, Mamáék igyekeznek eltitkolni előlem ezeket a pletykákat, de mégis vannak olyanok, amik eljutnak az én fülembe is. Azt híresztelik erről a Laurenről, hogy iszik, kártyázik és kedveli a színésznők társaságát, egyéb hölgyeményekéről nem is beszélve. A kicsapongó barátaival elkövetett botrányos történetektől hangosak az újságok társasági rovatai. Félek belegondolni, vajon milyen életem lesz mellette. Hogyan tudnék elmenekülni a jövőm elől?”

„1886. szeptember 8. Holnapután tesszük meg látogatásunkat a Ronkainen-családhoz. Eljött a napja, hogy találkozzam vőlegényemmel. Rettegek. Mamával hiába próbálnék beszélni félelmeimről, nem történne semmi. Megnyugtatna, hogy nem én vagyok az egyetlen, kinek számára a szülők választják ki férjüket. Hiszen helyette is a szülei döntöttek. Mintha ez magyarázat lenne mindenre!”

A fiú felnézett a lapokból. Milyen furcsa, hogy több mint 100 évvel e sorok megírása után, a 21. században már mindent szabad, és Jonnának milyen problémákkal kellett szembenéznie akkor. Sietve folytatta az olvasást.

„1886. szeptember 10. Ma nagyon fáradt vagyok, kimerítettek a mai nap eseményei. A vőlegényem rettenetes. Nálam alig magasabb, kerekarcú fiatalember. Azt hiszem 26-27 éves lehet. A szeme a zöld furcsa árnyalatában villog. Félelmem, miszerint sasorra van, elpárolgott. Ilyen mulatságosan kicsi, pisze orrot férfiarcon még nem láttam. Egész kedves lenne az arca, de a tekintetében van valami zavaró. Azt mondják, akinek magas homloka van, az nagyon művelt lehet. Nála ezt nem így látom. Egész idő alatt valami kellemetlen arckifejezéssel, furcsa vigyorral ült a ház szalonjában.”

Lauri olvasás közben akaratlanul is megdörzsölte az orrát.

„1886. szeptember 11. Ma személyesen is tanúja lehettem Lauren egyik botrányos cselekedetének. Kedvenc helyemre lovagoltam ki, mikor megpillantottam Őt a patakban, ahogy fürdőzött. ’Igen tisztelt’ vőlegényem derékig állt a vízben. Egyetlen szál ruha nélkül. A szabadban. Ilyenről még soha életemben nem hallottam. Ráadásul Őurasága zavartalanul odaköszönt nekem, mintha teljesen természetes volna, hogy egy felnőtt ember fényes nappal meztelenkedik. Még most is beleborzongok. Olyan érzéseket keltett bennem, amik nem helyénvalóak. Összeszorult a gyomrom és hirtelen melegem lett, pedig a szél kellemesen fújdogált. És ez nem úrinőhöz méltó viselkedés! Ennek is Ő az oka! Csakis ő! Nem bírok…! Képtelen vagyok hozzámenni!”

Lintu gyorsan folytatta az olvasást. Nem tudta, mennyi időre maradhat még egyedül.

„1886. szeptember 13. Ez a nap meglepetéseket okozott. Végre készen lett a téli ruhatáram. Felpróbáltam a hermelinprémes új kabátomat. Csodálatos, kész remekmű.” – Na, tipikusan nőből van – mosolyodott el a fiú. – „Mama furcsán viselkedett reggel. Megszokott nyugodtsága ellenére igen izgatott volt: ’Azonnal öltsd fel az egyik fehér ruhádat. Lauren úr éppen most érkezett meg.’ Amennyire engem jövendőbelim személye érdekel, inkább a gyászruhámat választottam volna. (Bár be kell vallanom itt a szobám magányában, hogy neve hallatán a szívem gyorsabban kezdett verni. Nem értem miért!) Eleget tettem édesanyám kérésének és levonultam Őurasága színe elé.

1886. szeptember 15. Ma esett az eső. Megáztam. Lehet, hogy meg is fáztam. Erről a napról nem akarok írni. Nem akarok írni Laurenről…

„1886. szeptember 17. Meg akarok halni. Hogy tehette ezt velem? És pont az esküvőnk előtti éjszakán! Nem élem túl. Eltűnt egyetlen szó nélkül. Két napja láttam utoljára, ott az esőben. Amikor kimutattam előtte az érzéseimet, amit persze Ő nem értett meg! Pedig én milyen nagyon szeretem. Pár nappal ezt az érzést elképzelni sem tudtam, most pedig az életemet nem tudom Nélküle. Nem tudom, mit tegyek? Higgyem el Eero Forsell úrnak, amit ma hallottam tőle? Higgyem el, hogy ki Lauren? Hogy őt valójában Lauri Ylönennek hívják? És hogy ő a jövő században született, és nem tudja, hogy került ide? Hogy a mai napon 2006. szeptember 17-ét ír az ő naptára? Teljes őrültség! Hogy tehette ezt?! Hogyan várhatja el tőlem, hogy elhiggyem ezt a mesét?! Mi lesz velem?”

Lauri csak nézte a papírlapot, amire hirtelen egy könnycsepp hullott. Gyorsan letörölte onnan, majd nedves arcán is végigsimított. Most tudatosult benne igazán, hogy Jonna, akibe álmában beleszeretett, tényleg létezett, és ahogy a lány elveszítette őt, neki is meg kell tanulnia szerelme nélkül élni. A veszteség érzése elhatalmasodott rajta. De észrevette, hogy még három lapot a kezében tart.

„1886. szeptember 19. Tegnap képtelen voltam naplót írni. Lauren tényleg elment! Szüleink a teljes téboly határán állnak. Sem a grófék, sem a baráti társaság nem tud semmit fiuk hollétéről. Édesanyám a szégyentől ágynak esett. Évekig fognak erről a rettenetes napról pletykálkodni a társaságban. Miért hagytál itt? A verset, amit a leveledben írtál, legszívesebben apró darabokra tépném, de ez az egyetlen emlékem Rólad.”

Lau látta a betűkön és a sorokon, hogy Jonna zokogott, mikor ezeket a szavakat írta. Szíve összeszorult. Tehetetlenséget érzett. Ekkor meglátta a saját írását. A dalt, amit neki írt azon a bizonyos éjszakán.

„Pressed for time  *

I lost my way

in the see of time,

But you were the island

which kept me on the line.

You were shining

like an angel, who

can bring peace to me and

The world became silent.

I’ve found you,

I knew you,

I’ve loved you,

I’ve lost you.

Where will I find you?

When will I find you again?

Who can help me

undersanding that

our future kills us? And

this dead love felt my mind.

I’ve found you,

I knew you,

I’ve loved you,

I’ve lost you.

Where will I find you?

When will I find you again?

Will I find you again?

I will.”

Az utolsó oldal dátuma két évvel későbbi.

„1888. május 12. Ez az utolsó bejegyzésem. Soha többé nem vezetek naplót. Lezárul egy korszak az életemben. Minden jó és rossz, ami a leánykoromat jelentette. Holnap férjhez megyek. A szüleim bíznak benne, hogy mostani jövendőbelim nem futamodik meg, és ott lesz az oltár előtt. Nem, ő biztos nem fog elfutni. Közel 20 évvel idősebb nálam. A ruhám kivasalva lóg a szekrényben. Szebb, mint bármelyik eddigi öltözékem. De számomra semmit sem jelent. Mint ahogy hátralévő életem sem.

Még mindig eszembe jut. Igaz, egyre ritkábban. Egyszer talán sikerül elfelejtenem. Az arcát. A hangját. A tekintetét. A mosolyát. Talán. Majd egyszer. Talán.”

A fiút mérhetetlen szomorúságából lárma rázta fel.

Hirtelen zajt hallott a szomszéd szobából. Egy női hang beszélt felemelt hangon, majd ehhez csatlakozott sokkal nyugodtabban a házigazdáé. Felállt, odahajolt a diófa tolóajtóhoz, ami, mint látta, egy picit szét volt csúszva. Jó, tudta, hogy hallgatózni nem illik, de mintha róla vitatkoznának.

– Nagyapa, miért kellett odaadnod azt a festmény?! Már mindenki el is felejtette, mi áll Nagyi végrendeletében! Tudod, hogy mennyire szeretem azt a képet!

– Kicsim! Neked pedig azt kell tudnod, hogy a törvény szerint teljesíteni kellett drága Evaa-m utolsó akaratát. Neki pedig az volt a kérése, hogy ha 2006. szeptember 18-a előtt távozna az élők sorából, ezen a napon annak a fiatalembernek meg kell kapnia az alkotást.

– De milyen jogon? Még csak nem is ismerjük. Kicsoda ez az illető? És honnan ismerte a Nagyi?

– Ezek után már én is szeretnék erre a kérdésre választ kapni – szólt közbe Lau. – Uram, elolvastam a papírokat. – Ahogy szétrántotta az ajtószárnyakat, egy kis szobába jutott. – És már kapizsgálom a lényeget, de ez hihetetlen…

– Ez hihetetlen! – döbbent kiáltás hagyta el az ajkát. – Hogy kerülsz te ide…?

– Én itt lakom! Ezt inkább nekem kellene megkérdeznem? Nagyapa…?

– Drágám, ő az a fiatalember, aki…

Lauri innen már nem hallott semmit, annyira zúgni kezdett a füle. Teljesen lesápadt. Csak a fiatal lányt látta, aki rövid ruhában állt előtte, karba tett kézzel. Rövid barna fürtjei rakoncátlanul röpködtek szív alakú, feldúlt arca körül, ahogy magyarázatot követelt az öregúrtól. Hatalmas barna szemei dühöt sugároztak.

– Elég időt adtam, hogy elolvashassa a naplót? – jutottak el hozzá ismét a szavak. – Elnézést ezért a csetepatéért, de most láthatja, miért volt nehéz megválni attól a képtől.

– Jonna… – lehelte a fiú, még mindig falfehéren.

– Csak a család szólít a becenevemen. Te annak a bandának vagy a tagja…, Lauri, ha jól tudom a neved.

– Igen, Lauren… akarom mondani Lauri Ylönen – felelte kábultan.

– Engedje meg, hogy bemutassam az unokámat, Johannát.

A következő percben megint a dolgozószobában találta magát Seppänen úr társaságában.

- Elnézését kérem az unokám viselkedése miatt. Nem szokott csak úgy szó nélkül elrohanni.

- Semmi gond. Hiszen érthető, hogy… Vagyis…

Egy darabig hallgattak. Végül az öregúr volt az, aki legközelebb megszólalt.

- Ha nem haragszik, azért én is szeretnék tisztán látni. Pontosan mi is történt. Hogyan lehetséges ez – fejével a fiú kezében tartott papírok felé biccentett.

- Igazából ezt nem lehet sem megérteni, sem felfogni.

Ezzel Lauri a héten másodszor kezdte elmesélni az „álmát”.

Johanna egy héttel később becsöngetett Laurihoz. Ahogy korábban a fiú tette, ő is az ügyvéden keresztül tudakozódott a címe felől. Az ajtót egy szemüveges fiú nyitotta ki.

– Szia. Ööö… Lauri itthon van?

A srác egy pillanatig csak nézte az arcát, majd szélesebbre nyitotta az ajtót és betessékelte. Közben veszettül vigyorgott. Kedves otthonnak látszott, ahogy körülnézett. Mindenhol egyszerű, sima vonalak, semmi extrém dolog. A ház tiszta volt és rendes. Johanna nem éppen ezt várta. Látta, ahogy Aki odamegy az egyik ajtóhoz és megrugdossa.

– Hé Lintu, itt van a csaj a képről!

– Aki most ne zavarj, éppen megvan a hangzás!.. Hogy ki van itt?!

Ezzel kivágódott az ajtó és Lauri ott állt kezében egy gitárral. A válla felett Pauli kukucskált a nappaliba.

– Jonn… akarom mondani Johanna, te mit keresel itt?

– Múltkor úgy állapodtunk meg, hogy néha eljöhetek meglátogatni Jonnát.

–Ó igen… persze – ezzel habozva félreállt az ajtóból. – Itt van benn… a hálószobámban – nyögte.

A lány óvatosan bepillantott a szobába. Itt sem látott semmi szokatlant. Sőt, meglepődött azon, hogy milyen szép ápolt növényei vannak egy rockzenésznek. Valóban, a festmény ott lógott a falon, szemben a franciaággyal.

– Olyan gyönyörű – mondta Johanna, a festményt nézve.

– Igen, az – válaszolta a fiú, de az ő tekintete a mellette álló arcát pásztázta.

Johanna ránézett, majd elkapta a pillantását.

- Olyan szomorú, boldogtalan élete volt. Férjhez adták egy nála sokkal idősebb férfihez, akit sohasem szeretett, szült neki két fiúgyermeket, majd …

– Te tudod, mi történt vele?

– Tíz évvel később lovaglás közben a kedvenc lova ledobta a hátáról, és az esést nem élte túl.

– Szélvész… - suttogta a fiú.

– Igen, így hívták a lovat, de honnan tudod…

Ekkor Aki olyan diszkérten, ahogy csak tőle tellett, berontott a szobába.

– Idő van, mindjárt itt a kocsi. Mennünk kell. Kész vagy?

– Teljesen – morogta Lauri, és igyekezett a feladatára koncentrálni.

– Elvihetünk egy darabon?

– Hová mentek?

– Jótékonysági rendezvényre, az Alexandra Könyvesházba.

– Megköszönném a fuvart, onnan majd busszal megyek tovább.

Azzal kiözönlöttek a lakásból és beszálltak a kisbuszba, ami már várta őket az utcán. Mivel a hangszerek nagy részét is most vitték magukkal, az ülésekre fektették azokat. Így Johanna és Lauri egymás mellé szorultak a hátsó sorban. A lány egész úton próbált kicsit elhúzódni, nem sok sikerrel. A kanyarokban állandóan a fiúhoz kellett simulnia. Kész idegroncs lett, mire a helyszínre értek. Ott azonban újabb megpróbáltatás érte. A bejáratnál várakozó újságírók megrohanták a járművet, és folyamatosan kattogtatták a fényképezőgépeiket. Szaftos sztorit szimatolva azonnal a frontembernek estek kérdéseikkel, mikor látták a szorosan hozzátapadó lányt. Alig tudtak kiszállni a kocsiból. Johanna, míg a firkászok az együttes tagjaival voltak elfoglalva, kislisszant a gyűrűből, és a legközelebbi aluljáróban eltűnt. Lauri el sem tudott tőle köszönni, tehetetlenül bámult utána.

Másnap a stúdióban üldögéltek, mikor egy haverjuk állított be, kezében lobogtatva az egyik finn sztármagazint.

– Hé Lintu, nem is tudtam, hogy új csaj van a láthatáron. Mond, milyen!

Aki kikapta a kezéből az újságot, és fennhangon olvasni kezdte:

„Hazánk egyik külföldön is igen elismert bandája, a The Rasmus tegnap jótékonysági koncerttel örvendeztette meg az egyik árvaház lakóit. A gyermekek izgatottan várták a fiúkat, és élvezték a koncert utáni beszélgetést is. A kicsik az együttest faggatták életükről, gyermekkorukról. A srácok készségesen válaszoltak a kérdésekre, majd távozáskor kiosztották az árváknak szánt ajándékokat.

Emellett igen érdekes fejleménynek lehettünk szemtanúi Lauri, az együttes énekese magánéletének alakulásában. Megérkezésükkor a buszból szállt ki Lauri mellől a Seppänen-vagyon örököse, Johanna is (képünkön). Úgy tűnt igen szoros kapcsolatban állnak. Hiába kérdeztük a bandát, erről a témáról nem voltak hajlandók nyilatkozni. Ezek után nem tudni, mit szól ehhez a lány vőlegénye, Isto, az egyik jelentős textilgyár örököse. Ígérjük azonban olvasóinknak, amint friss információkkal szolgálhatunk, közreadjuk azokat.

–  Hát, micsoda pofátlanság! Már megint csak a magánéletünk érdekli őket. Még jó, hogy azért volt hely, hogy írjanak a koncertről is! És mi az, hogy azonnal közreadják a friss infókat?!  – mérgelődött Aki. – Lau, muszáj valamit tennünk! Ezt nem hagyhatjuk annyiban!

Ekkor minden tekintet a nevezett fiúra szegeződött.

Amaz némán ült, és a padlón nézett valami érdekeset.

– Vőlegénye van?

– Ez minden hozzáfűzni valód? Hallottad egyáltalán, amit mondtam?! – kelt ki magából a dobos.

– Igen, igen, persze tenni kell valamit. Ha megbocsátotok, van egy kis elintéznivalóm.

Ezzel felállt, kikapta Aki kezéből az újságot, és kisétált az épületből.

– Hát ez állati! – mérgelődött tovább Aki.

– Ugyan hagyd már! Megoldjuk ezt mi is – nyugtatgatta Eero. – Te is tudod, hogy mostanában kicsit zakkant, de majd visszatalál a rendes kerékvágásba. Egyszer. Remélhetőleg.

Eközben Lauri nagy léptekkel rótta az utcákat. Közben fennhangon motyogott maga elé. Akik elmentek mellette, visszanéztek rá vagy széles ívben kikerülték. Szánalmas bolond – gondolták.

– Az nem lehet, hogy újra és újra elveszítem, mikor éppen csak rátaláltam. Most nem engedem, hogy kicsússzon a karomból! Most végre az enyém lesz!

Szerencsére ebben az állapotban senki nem ismerte fel. Ebből a szituból aztán érdekes hír lehetett volna!

Hirtelen megtorpant és leintett egy taxit. Egyenesen Seppänenékhez vitette magát. Határozott léptekkel az ajtóhoz ment, és ugyanilyen határozottsággal becsöngetett. Még egy hurrikán sem tudta volna útját állni.

Az inas most a nappaliba vezette, és elment szólni Johannának.

A lány nagyon meglepődött, de mire leért a földszintre, összeszedte magát.

– Szia. Mi járatban nálunk? – kérdezte könnyedén.

– Olvastad?

Johanna átvette a felé nyújtott újságot, átfutotta a cikket. Majd elvörösödött.

– Hát, nem ártana tisztázni a helyzetet.

– Azaz?

– Hogy semmi közünk egymáshoz.

– Te tényleg ezt gondolod? Semmi közünk egymáshoz?

– Miért, van?

Erre a kérdésre Lauri nem válaszolt.

– Ki az az Isto?

– Miért kérdezed?

– Csak hogy tudjam, kivel emlegetnek együtt. Hogy tudjak védekezni az újságírók előtt.

– Bár a cikk azt írja, de még nem a vőlegényem. Hivatalosan nem. Együtt nőttünk fel. Mióta az eszemet tudom, szüleink ezt tervezik.

– Micsoda? Képes vagy hozzámenni ahhoz a sráchoz, pedig nem is szereted?

– Ki mondta, hogy nem szeretem?

– … Szereted? – faggatta kicsit habozva Lau.

– Tulajdonképpen … De nem értem, mi ez a kihallgatás! – fakadt ki a lány.

Ekkor lépett be Seppänen úr a szobába.

– Jonna, már megint marakodtok? Azt hittem, hogy elejét vehetem ezeknek a helyzeteknek, ha elolvastatom veled a naplót.

– Ezek szerint… Tehát tudod… - hebegett Lauri.

– Átfutottam, de ugye nem feltételezed, hogy be is veszem. Ez valami kitervelt dolog lehet – fűzte hozzá kicsit elbizonytalanodva a lány.

- Tehát te nem hiszed, hogy megtörtént? Seppänen úr! Van a kertben egy sövénylabirintus?

- Igen. Bár a legutóbbi kertátalakításnak majdnem áldozatául esett. De Jonna, aki akkor 10 éves volt, nem engedte, hogy kivágják a cserjéket.

Lau erre ismét Johannára nézett. És aprót elmosolyodott.

- Kérem, jöjjenek velem – felkapott egy papírvágó kést, s nagy léptekkel kivágtatott a kertbe a nyitott teraszajtón keresztül.

Seppänenék kíváncsian követték. Legnagyobb meglepetésükre, elsőre eltalált a labirintus közepére, de ott hirtelen megtorpant.

Ugyanis a pad, amin Ő akkor többször üldögélt, eltűnt. Pedig az feltétlenül szükséges lett volna a tájékozódásához.

– A fenébe, hol a pad? – motyogta félhangosan.

– Elkorhadt, és nem volt biztonságos, ezért azt elvitték innen. De te honnan…

– Valóban biztonsági okok miatt el kellett távolítanunk.

– Emlékszik arra, hogy milyen irányban állt?

– Itt a két alapzata.

– Igen, már én is látom – ezzel a fiú pár lépéssel – a feltételezett irányban – a cserjékhez ment és leguggolt. Ott a késsel túrni kezdte a földet.

– Mégis, mit csinálsz?

– Bizonyítok.

Pár másodperc múlva pedig győzedelmesen mutatott fel egy kicsi, lezárt üvegfiolát. Kinyitotta és átnyújtotta az öregúrnak.

– Vizsgáltassa csak meg. Azonnal kiderül, hogy ez csak egy gonosz terv vagy a valóság!

Seppänen felfordította az üvegcsét, amiből egy kis elsárgult papírdarabka pottyant a tenyerébe.

A papírkán ez állt: Itt járt Lauri Ylönen (szül: 1979. 04. 23.) Kelt: 1886. augusztus 25. Az írás mellett pedig egy kis rajzocska: kerek arc, pisze orr, fekete haj, benne tollak.

- Na, most már elhiszik?

Mielőtt azonban Johanna is megnézhette volna a cetlit, csengett a mobilja.

- Szia. …Igen, kint a kertben... Azonnal megyek. … Nagyapa! Ne haragudj, de Isto van itt.

Ezzel anélkül, hogy Laurira egy pillantást is vetett volna, kiment a labirintusból.

A fiú utána nézett.

- Ha megengedi, ennek azért utánajárok – zökkentette vissza Seppänen.

- Tessék? Ja, igen persze, azt csinál vele, amit akar – ezzel Lintu a lány után sietett.

Látta, hogy Johannát megöleli egy magas, szőke, jóképű pasas, majd beszállnak egy piros sportkocsiba és eltépnek. Ő pedig ott maradt egyedül.

– Képzeljétek, meghívást kaptunk a lemezcégünk által szervezett bulira holnapután estére – újságolta mosolyogva Pauli. – Kaja, pia, nők. Minden, ami kell.

– Nektek persze könnyű – utalt Aki Eerora és Paulira. – Tartós kapcsolatban éltek. Nem kell újra és újra próbálkoznotok, becserkészni estéről estére újabb csajokat, minden éjszaka más nőkkel kezdeni…

– Ti szegény egyedülálló playboyok, még a végén megsajnállak benneteket – nevetett Eero.

– Igen, hidd el, ebben a korban ez már igen fárasztó tud lenni – viccelődött a dobos, miközben nyögdécselve, derekát fogva emelkedett fel a székből és csoszogva odavánszorgott az asztalhoz egy újabb üveg sörért.

- Talán végre Lintu is kizökken fásultságából. Ez a rejtélyes sztori eléggé megviselte.

Lauri kedvetlenül állt egy sarokban, miközben figyelte, ahogy mások önfeledten beszélgetnek, nevetgélnek. A többiek lassan elvegyültek a tömegben, de neki nem sok kedve volt a jópofizáshoz. Legalábbis az utóbbi időben. Igyekezett lazának mutatni magát, nem akart egy halom aggódó tekintet kereszttüzébe kerülni. Elég volt abból nap mint nap a bandatagoktól. Éberen figyelték minden mozdulatát. Hirtelen megdermedt. Mit keres ő itt? – gondolta. Már majdnem elindult a lány felé, mikor észrevette mellette a szőke Herkulest – a vőlegényét, Istot. Így csak tisztes távolságból fixírozta őket. Úgy tűnt, ők jól mulatnak. És jól is mutattak egymás mellett. Gondolt egyet, mégis odament hozzájuk.

– Szia Johanna!

- Ööö… Szia!

- Hát te? Hogy kerülsz ide?

- Isto családjának – közben a szőke izomkolosszusra mutatott – érdekeltsége van az egyik lemezcégnél, így ő is kapott meghívót.

Két fiú ellenségesen meredt egymásra. Isto is olvasta a cikket és felháborítónak találta. Ugyan, hogyan is rúghatna labdába ez a kis mitugrálsz Johannánál, ha ő is itt van! A lány túl nagy vagyonnal rendelkezik ahhoz, hogy ő, Isto csak úgy hagyja, hogy valaki elvegye tőle ezt a fantasztikus pénzforrást. Az, hogy a lány külseje is mutatós, nemcsak a pénztárcája vastagsága az, csupán ráadás.

Mielőtt Lauri megszólalhatott volna, hogy valamilyen módon kettesben lehessen Johannával, mellette termett Shiiri, egy régi barátnője és se szó, se beszéd elrángatta onnan. Már megint készültek valamire. Milyen jó, hogy ilyen barátai vannak az embernek! Egy perc nyugtot sem hagynak neki.

- Hová cipelsz Shiiri?

- Néhányan összeálltunk egy össznépi zenéléshez. Már csak Te hiányzol.

- Nem tudtok egy kicsit csöndben maradni? Minek ez az állandó feltűnősködés?

- Ugyan már, nem árt, hogy ha villogunk egy kicsit, főleg, amikor ennyi zenei guru van egy helyen. Csak a javunkra válhat.

Ezzel karjánál fogva áthúzta a fiút egy másik szobába, ahol már páran csoportosultak, körbevéve több más finn együttes tagjait is. Sorra énekelni kezdték egymás dalait. Igen érdekes volt, amikor egy női hang énekelt el egy HIM számot. A tömeg pedig kezdett köréjük gyülekezni. Ott volt Johanna és a fiúja is. Ezért Lau mindent beleadott, és Isto legnagyobb bosszúságára, szólója alatt végig Johannát bámulta. A lány persze nem is törődött a fiú érzelmekkel teli pillantásával.

Azonban két nappal később…